Az első percekben gyorsan kiderül, hogy a Gallipoli nem azoknak készült, akik egy modern, pörgős lövöldözésben szeretnének végigrohanni a pályán, miközben minden sarok mögül újabb ellenfél ugrik elő. Ez egy jóval megfontoltabb, komolyabb hangvételű háborús FPS, amely elsősorban a csapatmunkára, a helyezkedésre és a türelemre épít.
A játék az első világháború kevésbé gyakran feldolgozott hadszíntereire kalauzol el. Az Anzac Cove, V Beach, Cape Helles és Kut Al Amara pályái nem egyszerű lövöldözős arénáknak érződnek, hanem olyan helyszíneknek, ahol a környezet maga is folyamatosan nyomás alatt tartja a játékost. A száraz, poros tájak, a szűk lövészárkok, a füsttel borított területek és a távoli ágyúdörgés együtt olyan atmoszférát teremtenek, amely már önmagában sokat hozzáad az élményhez.
Beszerzés: https://store.steampowered.com/app/3065940/Gallipoli
A mérkőzések 25 a 25 elleni felállásban zajlanak, a feladat pedig jellemzően különböző stratégiai pontok elfoglalása és megtartása. A pályák mérete és az összecsapások lassabb ritmusa miatt itt nem feltétlenül az elsőként rohamozó csapat kerül előnybe. Sokkal fontosabb, hogy mikor indulunk meg, honnan közelítünk, van-e megfelelő utánpótlásunk, illetve sikerül-e megtartani a megszerzett pozíciót.
Ez a játékmenet kezdetben szokatlan lehet. Előfordul, hogy hosszú másodpercekig vagy akár percekig csak óvatosan haladunk előre, figyeljük a domborzatot, a körvonalazódó mozgásokat és a lövészárkok nyílásait. Aztán egyetlen lövés eldördül, és hirtelen mindenki tudja, hogy véget ért a békés városnézés. A következő pillanatban már gránátok repülnek, géppuskák szórják a lövedékeket, és a csapat minden tagja próbálja kitalálni, honnan érkezik a tűz.
A játék egyik legnagyobb erőssége, hogy az objektívák elfoglalása nem pusztán abból áll, hogy odaállunk egy kijelölt területre. A támadóknak előbb utat kell törniük a védelmi vonalakon, a védekező oldalnak pedig folyamatosan figyelnie kell a kerülőutakat és az áttörési kísérleteket. Egy jól megszervezett roham látványos és kifejezetten kielégítő, egy rosszul időzített támadás viszont pillanatok alatt teljes kudarcba fulladhat.
A tíz különböző osztály szerepkörei jól érezhetően elkülönülnek egymástól. Van, aki a tiszti feladatokat látja el, más géppuskával biztosítja a frontvonalat, megint más lőszerrel, egészségügyi segítséggel vagy felderítéssel támogatja a többieket. A mesterlövész, a bombázó, a hordágyvivő és az utánpótlásért felelős katona nem egyszerűen eltérő fegyvereket kap, hanem másféle gondolkodást igényel.
A szerepek korlátozása is jó döntés. Nem fordulhat elő, hogy egy teljes csapat kizárólag mesterlövészekből vagy géppuskásokból áll, így minden mérkőzésen szükség van némi együttműködésre. Persze mindig akad valaki, aki úgy érzi, hogy a hadsereg legfontosabb feladata az ő személyes lövészkarrierjének támogatása, de a rendszer többnyire rávezeti a játékosokat arra, hogy érdemes alkalmazkodniuk a helyzethez.
A fegyverek kezelése szándékosan nehézkesebb és súlyosabb, mint az arcade lövöldözős játékokban. A célzásnak, a mozgásnak, az újratöltésnek és a megfelelő pozíció kiválasztásának mind jelentősége van. A vakon előretörő játékos általában nem sokáig marad a csatatéren, különösen akkor, ha egy jól elhelyezett ellenséges lövész már régóta várja.
A lövöldözés alapvetően egy lövés, egy halál jellegű, ezért a konfliktusok gyorsan és könyörtelenül érhetnek véget. Ez nem feltétlenül igazságtalan, inkább arra ösztönöz, hogy ne vállaljunk felesleges kockázatot. A pálya közepén álldogálva nem hőssé válunk, hanem célponttá – méghozzá meglehetősen könnyen felismerhető célponttá.
A harcrendszer egyik érdekesebb eleme az elnyomás és a pánik mechanikája. Ha folyamatos tűz alatt tartjuk az ellenfelet, nem csupán sebzést okozunk, hanem a célzását és a látását is megnehezítjük. A képernyő elmosódhat, a fegyver kezelése bizonytalanabbá válhat, és az ellenfél nehezebben reagál a kialakult helyzetre.
Ez a rendszer azért működik jól, mert nem minden összecsapás végződik azonnal egy kieséssel. Egy géppuskás akkor is rendkívül hasznos lehet, ha éppen senkit nem talál el, hiszen a tűzerejével mozgásképtelenné és kiszolgáltatottá teheti a másik oldalt. A csapat így időt nyerhet a támadáshoz, a visszavonuláshoz vagy egy másik irányból indított kerülő manőverhez.
A harc ettől kevésbé hasonlít egyéni párbajok sorozatára. A győzelemhez gyakran az kell, hogy valaki lekösse az ellenséget, egy másik játékos pedig oldalról vagy hátulról közelítsen. Egy jó csapatban mindenki tesz valamit a sikerért, még akkor is, ha nem mindenki gyűjti a legtöbb ölést.
A Gallipoli nem akar minden pillanatban hollywoodi háborús filmet játszani. Nem dob folyamatosan újabb látványos jeleneteket a játékos elé, és nem próbálja mindenáron felgyorsítani az eseményeket. Ehelyett lassan építi fel a feszültséget.
A por, a köd, a füst és a távolság miatt sokszor nem is látjuk tisztán, mi történik előttünk. Ez technikailag és játékmeneti szempontból is fontos, hiszen a bizonytalanság a csatatér természetes részévé válik. Nem tudjuk biztosan, hogy a lövészárok túloldalán egy egész raj vár-e ránk, vagy csak egyetlen katona próbálja fenntartani a látszatot.
A fegyverek hangja, az ágyúzás és a környezet zajai jól támogatják ezt az élményt. A csatatér nem steril pálya, hanem kaotikus, nehezen áttekinthető helyszín. Egy-egy sikeres előrenyomulás ezért sokkal értékesebbnek érződik, mint egy gyors arcade meccsben megszerzett pont.
A lassabb tempó egyben a legnagyobb akadály is lehet. Aki a Call of Duty vagy más gyorsabb lövöldözős játékok ritmusához szokott, annak a Gallipoli eleinte kifejezetten vontatottnak tűnhet. A hosszú gyaloglás, a ritkább összecsapások és a gyors halálok együtt komoly türelmet követelnek.
A tanulási görbe szintén meredekebb, mint az átlagos FPS-eké. Nem mindig egyértelmű, merre kell haladni, honnan érkezik a támogatás, vagy miért nem sikerül áttörni egy védelmi vonalon. A lövészárkok, a füst és a por miatt a navigáció helyenként nehézkessé válhat, különösen akkor, amikor egy nagyobb támadás közepén próbáljuk megtalálni a saját egységünket.
A baráti tűz tovább növeli a feszültséget, de egyben bosszantó helyzeteket is okozhat. A zűrzavarban könnyű véletlenül eltalálni egy csapattársat, főleg ha mindenki hasonló egyenruhában mozog a ködben. Ez illik a realisztikus megközelítéshez, de új játékosként bizonyára lesz néhány olyan pillanatunk, amikor a saját csapatunk veszélyesebbnek tűnik, mint az ellenség.
A Gallipoli egy rétegjáték, de a saját műfajában kifejezetten erős darab. Nem akar gyors, könnyen fogyasztható lövöldözőssé válni, és éppen emiatt tud hitelesebb, feszültebb háborús élményt nyújtani. A 25 a 25 elleni objektívaalapú ütközetek, a szerepkörökre épülő osztályrendszer, a súlyos fegyverkezelés és az elnyomásmechanika együtt működő egészet alkotnak.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a lassabb, taktikusabb FPS-eket, nem bánják, ha egy mérkőzésen nem ők gyűjtik a legtöbb kill-t, és hajlandók kommunikálni a csapattársaikkal. Aki folyamatos akciót és gyors újraéledéseket keres, annak valószínűleg túl komótos és büntető lesz.
Aki viszont bele tud helyezkedni ebbe a ritmusba, annak egy idő után már nem az lesz a fontos, hány ellenfelet győzött le. Sokkal inkább az, hogy sikerült-e öt emberrel megtartani egy lövészárkot, időben támogatást hívni, vagy túlélni azt a támadást, amelyről mindenki azt hitte, hogy biztosan kudarcba fullad. A fronton ugyanis nem mindig a legbátrabb katona győz – néha az, aki előbb hasal le.
Beszerzés: https://store.steampowered.com/app/3065940/Gallipoli
Értékelés: 8.1 ⭐
