Először is, muszáj tisztelettel adóznunk egy igazi szuperhősnek. A Superman filmről szólva nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a rendkívüli örökséget, amelyet Henry Cavill hagyott maga után. Egy rajongó szívével mondhatjuk ki: sajnálattal fogadjuk, hogy el kellett válnia a szereptől. Cavill számára ez nem csupán egy szerep volt; van benne valami veleszületett képesség, amely megtestesítette Kal-El nemességét. Ő erre a bolygóra azért született, hogy eljátszhassa nemcsak Superman-t, de Geralt karakterét is a The Witcher-ből. Ez nem bók, hanem a tehetség, a tudás és a fizikai adottság tökéletes szintézise, amely ritkán látható a vásznon.
James Gunn, mint a DCU új vezetője, ezzel a filmmel lépett a rivaldafénybe, és azonnal megteremtette az új univerzum színes, nyitott és befogadó hangvételét. A film kontextusában tökéletesen érthetővé válik, miért illeszkedett oly könnyedén ebbe a palettába a Kék Bogár című alkotás. Gunn víziója egyértelműen távolodik a korábbi sötét, darkos megközelítéstől, és egy olyan világot épít, ahol a hősök színesen, pozitívan, de nem naivan küzdenek.
A Superman története mélyrehatóan boncolgatja a modern társadalom alapkérdéseit. Gunn rezonál a jelenkori, rohanó és kritikai szempontból lusta világunkra. Zseniálisan helyezi Superman-t a média és az AI kereszttüzébe. Clark Kent szerepében az AI (mesterséges intelligencia) gyakran egyfajta jóakaró, megkérdőjelezhetetlen forrásként jelenik meg, amely a technológia pozitív, segítő oldalát hangsúlyozza. Ezzel szemben a film élesen kritizálja a mainstream média „mocskos, szenzációhajhász senkijeit”, akik minden alapot nélkülöző állításokat tesznek. Gunn azt üzeni nekünk, hogy a modern ember, aki rohan, és akinek nincs ideje kérdőjelezni, azonnal elhisz mindent, amit a média tálal. A Superman film arra kényszerít minket, hogy újraértékeljük, honnan szerezzük az információt, és mennyire vagyunk hajlandóak elhinni a felületes valóságot. Ez az üzenet a film egyik legerősebb és legidőszerűbb eleme.
Ami az alakításokat illeti, a kritika némileg vegyes. Az új Superman-t megformáló színész (David Corenswet) állta a sarat, látható volt a profi szándék a részéről. Azonban őszintén megmondható, hogy közel sem hozta azt a megkérdőjelezhetetlen profizmust, azt a súlyt és mélységet, amit Cavill képes volt belesűríteni a szerepbe. Talán Lois Lane alakítása volt a legnormálisabb, a leginkább hiteles és jól megalapozott a filmben. A többi karakter, beleértve a Green Lantern ügynököt is, akit a The Rookie című sorozatból ismert zseniális színész alakít, a filmben sajnos inkább gyerekesnek, vagy éppen motiválatlanul eljátszottnak tűnt. Érezhető volt a többiek részéről a reménykedés, hogy ezzel a szereppel biztosítják helyüket a DCU jövőjében, de a profi alakítások helyett ez a remény dominált.
A rendezés terén Gunn viszont hozta a tőle elvárhatót. A film egyértelműen Gunn sajátos stílusát tükrözi. A Superman film szándékosan színes-mázas, ragyogó, rózsaszín világban helyezkedik el. A rendező előszeretettel használja a világos és élénk színeket, ami garantálja, hogy erről az alkotásról sosem fogjuk azt mondani, hogy darkos vagy sötét. A látványvilág, az effektek és a zenék mind a helyükön voltak, professzionális és magával ragadó élményt nyújtva. Gunn sikeresen bebizonyította, hogy a pozitív hangvételű, felemelő szuperhős-filmeknek van helyük a modern filmiparban. A film összességében ajánlott, még ha a szívünk egy része mindig is Cavill-é marad.
84%
