Valahogy mindig különös érzés fog el, amikor egy ikonikus karakter új hangot kap, és most, hogy Alix Wilton Regan lett az új Lara Croft, bennem is megmozdult valami. Talán azért, mert Lara számomra nem csak egy videojátékos hős, hanem egy korszak, egyfajta állandóság, amihez jó visszatérni, akár a klasszikus, akár a Survivor‑trilógia változatáról van szó. Mindkét Lara Croft bombázó a maga módján, nem csak külsőleg, hanem energiában, jelenlétben, abban a különös erőben, amitől az ember úgy érzi, hogy bármilyen romos templom vagy ősi sírkamra előtt megállhatna mellette. Éppen ezért ütött mellkason, amikor Regan arról beszélt, mennyire félt attól, hogy a Perfect Dark törlése után akár Lara szerepét is elveszítheti. Valahogy átjött a hangjából az a fajta törékenység, amit ritkán látunk a színfalak mögött, és ami engem is elgondolkodtatott: mennyire ingatag talajon állnak azok a világok, amelyekben mi játékosként olyan magabiztosan mozgunk.
Amikor Regan arról mesélt, hogy a Perfect Dark fejlesztésének leállítása teljesen váratlanul érte, szinte láttam magam előtt azt a pillanatot, amikor egy egész kreatív ökoszisztéma omlik össze egyik napról a másikra. Hála az égnek, játékosként ritkán kell szembenéznünk azzal, hogy egy projekt mögött mennyi emberi munka, mennyi remény és mennyi bizonytalanság húzódik meg. Ő viszont ott állt a közepén, és azt mondta: „nem láttam jönni”. Ez a mondat valahogy belém égett, mert annyira emberi, annyira őszinte, és annyira távol áll attól a hősies magabiztosságtól, amit a karakterei képviselnek. És mégis, pont ettől lett hitelesebb számomra. Azt hiszem, néha elfelejtjük, hogy a videojátékok mögött álló emberek ugyanúgy küzdenek, félnek, remélnek, mint mi, csak ők közben világokat teremtenek, amelyekben mi elmerülhetünk.
Ami igazán megérintett, az az a kettősség, ahogy Regan egyszerre gyászolta Joanna Dark elvesztését, és kapaszkodott Lara Croft szerepébe. Mintha két külön univerzum között ingázott volna, és egyik pillanatról a másikra az egyik ajtó végleg bezárult volna mögötte. El tudom képzelni, milyen lehetett úgy felkelni reggelente, hogy az egyik karakter már nem vár rá, a másik pedig még igen, de ott motoszkál benne a félelem, hogy ez is bármikor kicsúszhat a kezéből. Ez a fajta bizonytalanság engem is megütött, mert játékosként marhára könnyű azt hinni, hogy a hőseink örökké ott lesznek, és a színészek is örökké velük maradnak. Pedig a valóság sokkal törékenyebb, és néha egyetlen döntés elég ahhoz, hogy egy egész kreatív korszak véget érjen.
Mégis, ahogy Regan Lara Croftról beszélt, valami remény is átsütött a szavaiból. Mintha Lara lett volna a mentőöv, ami átsegítette a Perfect Dark utáni ürességen. És ezt teljesen megértem: Lara Croft nem csak egy karakter, hanem egy kulturális jelenség, egy olyan női ikon, aki generációkat inspirált, engem is beleértve. Mindegy, hogy Camilla Luddington vagy Alix Wilton Regan formálja meg, Lara mindig több lesz egy hangnál vagy egy arcnál. Ő az a figura, aki miatt újra és újra visszatérünk a romok közé, aki miatt elhisszük, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy továbbmegyünk akkor is, amikor minden bizonytalan. És talán épp ezért remélem, hogy Regan félelme soha nem válik valóra, mert Lara Croftnak szüksége van olyan színészekre, akik ennyire szívből játsszák őt.
