2016-ban a horror játékok piaca már túl volt az abszolút csúcson, olyan játékokkal előtte mint az Alien Isolation, az Amnesia, Evil Within, és a többiek. Valahogy a 2014-2017 évek közt a felvirágzás szerény ütemben zajlott le, majd az érdeklődés némileg alábbhagyott, nem is készült annyi emlékezetes játék, mint előtte. Persze voltak kivételek. Ám az tény, hogy a zsáner rajongói nem szűkölkedtek a jobbnál jobb alkotásokban. A 2016-os indie fejlesztésű Layers of Fear az early access megjelenéskor nagy érdeklődést vonzott be, tekintve hogy a túlélő horrort egyszerű sétaszimulátorra cserélve egy vizuális élményt, amolyan horror parkot építettek fel a Bloober Team fejlesztői. Remek volt, imádtuk, early access létére kiváló horror élményt adott. A megjelenés nem hozott semmi újat, cserébe kaptunk egy folytatást, hasonló hangulatban, hasonló játékmenettel, még több vizuális trükkel. Idén pedig visszatért a képernyőnkre a Layers of Fear, magába foglalva az összes azelőtti részt, kiegészítve új történettel, mindez ámulatba ejtő Unreal Engine 5 alatt.

A félelem rétegei

A történet több szálon fut, és köztük csak látszólag van összeköttetés, de egyébként különálló sztorikról van szó. Az új kiadáshoz írt keret egy íróról szól, aki egy lakatlan szigeten egy öreg világítótorony magányában írhatja meg a horror könyvét, ám az ihlet nem jön, ráadásul az épület is nyomasztóan üres. De csak látszólag. Valami figyel minket, kísért bennünket, ám karakterünk a horror történetek mestere, így nem fél az idegen entitástól, inkább ihletet merít belőle.

Borzongatóan otthonos

A másik történet a festő műve, a 2016-os első Layers of Fear tartalma, újradolgozva. Ez a talán legjobb felvonása a játéknak, rétegelt, tele titkokkal, borzongató részletekkel, a vizualitáson és írott anyagokon keresztül kibontakozó sztori a lélekbe mar, és nem ereszti. Körülbelül 6 óra alatt tapasztalhatjuk meg a sztori minden részletét.

A harmadik történet a muzsikus utolsó napjait mutatja be, hogyan zárja le a múltat, és hogyan dönt, miképp teljesedik be a lelkében az életének végére felgyülemlett kétely, szenvedés és reménység. Ez az egyik legrövidebb, és leg kevésbé komplexebb sztori a többi között. Kb. 3 óra játékidő, mire minden befejezést feloldunk.

A negyedik történet a festő életéből megismert leány vívódását mutatja be, aki bár felnőtt, de nem tudta még feldolgozni az apja által okozott sérüléseket, és muszáj visszamennie, újra megélnie azt a sötét gyerekkort, hogy végre eldöntse, meg tud-e bocsátani az apjának. 2-3 óra a végigjátszás, mert a teljes sztori megismeréséért többször végig kell mennünk.

És maradj is kint, kérlek…

Az ötödik történet a festőéhez hasonló hosszúságú, és vizuálisabban talán még erőteljesebb az előzőeknél. Két karakterről szól, de az egyikük múltját követjük le, és döntéseinktől függ, hogy a Rendező utasításait követve engedelmes de lelketlen életet választunk, ellenkezünk de ezáltal tönkretesszük a jövőnket, vagy a kettő közt ingázva a saját identitásunk elvesztését veszélyeztetjük. Körülbelül 6 óra, mire mindent megismerünk.

A teljes játékidő, minden sztori végigjátszásával, minden részlet feloldásával 15-18 óra, ez ha lusták vagyunk akkor lefaragható 6-8 órára is. Habár ennél a játéknál nem érdemes spórolni a tartalom felfedezésével.

Uhf, most ütött be a gomba…

Horror séta

A Layers of Fear egy horror játék, ám a közismertebb és közkedveltebb túlélő horrortól eltérően ebben a játékban nem kell se harcolnunk, se lopakodnunk, de nagyon menekülnünk sem. Sőt, igazából semmit sem kell csinálnunk azon kívül, hogy végigsétálunk a pályákon, elolvassuk a meglelt irományokat, szemügyre vesszük a vizuális nyomokat, megoldunk pár mérsékelten komplex puzzlet, és megéljük a történeteket, amiket a játék elénk tár. Mondhatni a Layers of Fear egy amolyan horror park, és ezt nagyon fontos észben tartani, amikor leülünk játszani a játékkal. Aki erre nincsen felkészülve, az minden bizonnyal csalódni fog.

A program mindegyik történetének ugyanaz az alapvető játékmenete: séta szimulátor, egy-egy apróbb játékmechanikai fűszerezéssel megszakítva, ami lehet puzzle, gyűjtögetés, és egy kis rettegés. A sétálgatás közben felfedezzük a pályát, megszemléljük annak minden apró részletét, felvehetünk tárgyakat, elolvashatjuk a szanaszét heverő üzeneteket, újságkivágásokat, leveleket. Minden apró részlet mesél, minden sor egy nyom, és minden vizuális jel a végső felismerést szolgálják. Szinte mindegyik történetben ott van a jó pszichológiai horror receptjének alapvető kellékei, főleg az emberi esendőségre, a lélek harcaira, bűntudatra, megbánásra és félelemre építenek. Teszik mindezt úgy, hogy valójában nincs is köze okkultizmusnak vagy természetfelettinek a borzalmainkhoz (kivéve az író történeténél).

Ez se egy Cinemacity

A karaktereink mindegyike a saját fejében és lelkében zajló konfliktus áldozata, a ránk szívbajt hozó rémségek nem hús-vér dolgok, de a múltunk és épp megélt életünk során a szívünkbe vésett borzalmak, traumák, rajtunk túlmutató érzelmek, amik sötét és felkavaró képekben és impulzusokban kísértenek bennünket. Ezeken végiggyalogolni olyan, mint ezeknek a sérült embereknek a pszichéjében kirándulni, megtapasztalva mindazt a kicsavart, torz és érzelmileg megterhelő mocskot, amit vagy maguknak okoztak, vagy más ejtett rajtuk rothadó sebet. Horror történet tekintetében a Layers of Fear zseniális munkát végez, kreatívan és élménydúsan prezentálja az elbeszélésekben rejlő borzalmakat.

Mindehhez társul egy minden elismerést megérdemlő látvány, az Unreal Engine 5 alatt az épp pillanatnyi békét kölcsönző köztes helyszínek is ugyanolyan látványosak, mint a később ránk frászt hozó nyomasztó, sötét és felkavaró zegzugok. Egy-egy helyszín közel fotorealisztikus részletességgel van kidolgozva, a horrorisztikusan kifordított psziché terepei pedig nem kevésbé látványosak. Ráadásul a pálya legalább annyira élő és lélegző karakter, mint mi magunk, folyamatosan változik, reagál, és megtévesztő illetve észbontó transzformációi a pályának néha a döbbenet szélére sodorják a játékost, remek élményeket garantálva az első végigjátszás során.

Láncra vert múlt

És szerencsére több alkalommal is elő kell vennünk a játékot, hiszen a sztorik mindegyikében számtalan választási lehetőséggel fogunk találkozni, melyeknek csak egy részét teszi egyértelművé a játék, a többi inkább azon múlik, hogy mire mennyi időt vagyunk hajlandóak szánni. Olykor két különböző irány határozza meg a sztori menetét, máskor egy-egy tárggyal való interakció változtatja meg a végkifejletet. A különböző befejezések ugyanarról az emberről szólnak majd, épp csak más kontextus felé terelik a látottakat, vagy a karakter sorsát változatják meg, esetleg a hangulat torzul. Sokat számít továbbá a gyűjtögethető nyomok kioldása, mert ha megtaláljuk az eldugodt kis tárgyakat, akkor újabb sztori részleteket fedünk fel. Mivel a Layers of Fear csak a történet mesélésről szól, ezért ezeket melegen ajánlott keresgélni.

Pókerarccal levett rémület

Viszont elérkeztünk egy súlyos problémához a játékkal kapcsolatban. A Layers of Fear 2016-os kiadása is megkapta azt a kritikát, hogy a konkurenciához képest is igen szegényes játékmenettel rendelkezik. A történet remek, és a vizualitás is toppon van, de csak sétálgatni a helyszínek között nem igazán immerzív, és nem is túl izgalmas. Tekintve, hogy a ránk ijesztő borzalmak nem bántanak minket, ezért egy idő után már nem is annyira félelmetesek. Egy-egy alkalommal tör az életünkre valami rettenet, de azok ellen egy lámpással tudunk védekezni, jelentéktelenné és veszélytelenné degradálva őket.

Szinte érezni, ahogy a hajó a hullámokon hánykolódik

Az aktív játékmenet ilyesfajta hiánya a 2016-os verzióból és annak kiegészítőiből is kispórolták a nagyobb közönséghez való siker lehetőségét, és sajnos a 2023-as kiadás sem tett azért, hogy ez megváltozzon. Maradt minden ugyanúgy, sétálunk, ajtókat nyitunk, néha megfogunk valamit, olvasunk, megyünk tovább. Néha rávilágítunk valami förmedvényre, megyünk tovább. Sokak szerint ezt már nem is igazán lehetne játéknak nevezni, elvégre mi csak nézői vagyunk az eseményeknek, és az elszenvedett ijesztegetések idővel elveszítik a hatásukat felettünk, így tartalmilag a sztorin kívül a Layers of Fear nem tud elegendő aktív szórakozást adni egy átlag játékosnak. Ezzel sajnos egyet kell értenünk.

Félreértés ne essék, a Layers of Fear nem is igazán szeretne immerzív játék lenni, a vizuális történetmesélés mesteri szintre emelésével ő köszöni szépen, megelégszik ennyivel. És az igazat megvalva, aki egy horror sztorira kíváncsi, ahol a titkokat és részleteket mi magunk fedezzük fel, arra a játék abszolút tökéletes, látványos, hangulatos és ráadásul még nem is rövid. Abszolút kiszolgálja a zsáner szerelmeseit, éppen csak mindenki másról feledkezik meg. Pedig a lehetőség ott van, meglapulva az árnyak között. Kihagyott ziccernek érződik, hogy nincs valami feszült lopakodás benne, vagy komplexebb puzzle, esetleg immerzív minijátékok egy-egy résznél. A Scornban több interakciót láttunk, pedig ott is ugyanez volt a kritikákban a játék elsődlegesen hangsúlyozott hiányossága.

Amikor a műveink életre kelnek, és kísértenek

Ajánló

A Layers of Fear (2023) egy remek horror játék, vizualitásában, a narratívában és a felgöngyölíthető sztorik hangulatában is remek minőségről beszélünk. Játékmenet szempontjából azonban nem beszélhetünk többről mint egy sétaszimulátorról, abszolút minimális interakciókkal, ami néha a horror elemek rovására megy. Ez bizonyos emberek számára nem lesz zavaró, hiszen őket a történet érdekli, míg másoknak csalódás lehet, hogy a nézelődésen és olvasáson kívül nem kell mást csinálniuk a játékban. Ha több aktív játémechanika lenne, akkor a Layers of Fearre lazán kiosztanánk a 9 pontot, de már reszketne az ujjam a 10 felett. Szívem szerint így is 8-at adnék, de mégis csak 7-et oszthatunk ki, a fent leírtak miatt. Ha képesek vagyunk megérteni, hogy a játék pusztán csak mesélni akar, akkor egy remek horror történet csokrot kapunk. De ennél többet nem szabad tőle várni.

Pontszám: 7 / 10

remekül narrált horror park

Pro:

  • Több történet
  • Látványos és hangulatos
  • Kreatív narráció

Kontra:

  • Nulla játékmenet
  • A 2016-os verzióhoz és kiegészítőihez képest semmi újdonság

Szólj hozzá