A Spider-Noir producerei, Phil Lord és Chris Miller, egyetlen, hátborzongató mondattal tették egyértelművé, hogy az új, élőszereplős sorozatuk Pókembere minden lesz, csak Peter Parker utódja. Nicolas Cage karaktere, Ben Reilly, egy „pók, aki embernek tetteti magát”, és ez a definíció alapjaiban rengeti meg mindazt, amit a Pókember-mítoszról eddig gondoltunk. A Spider-Noir egy olyan karakterdrámát ígér, ahol a szuperhős-lét egy torz, a személyiséget felemésztő átokká válik, és a megszokott, kedves, szomszéd srác helyett egy megtört, cinikus és idegen lényt kapunk, aki a saját emberi mivoltát is csak filmekből tanulja. Ez a radikális újragondolás a zsáner régóta esedékes arculcsapása, ami végre mer sötét és kényelmetlen lenni.
A Peter Parker-archetípus, amit Tom Holland és a korábbi színészek tökéletesítettek, egy egyszerű képletre épült: egy hétköznapi, kissé esetlen, de alapvetően jólelkű srác kap pók-képességeket, de a magánéletében megmarad annak, aki volt. A Spider-Noir ezt a képletet a feje tetejére állítja. Ben Reilly, a nagy gazdasági világválság sújtotta, 1930-as évekbeli New York magánnyomozója, már rég túlesett a naiv hőskorszakon. Őt egy múltbéli tragédia megtörte, cinikussá tette, és a Pók-személyisége teljesen felemésztette az emberit. Ahogy a producerek fogalmaztak: „ő már inkább pók, mint ember”. A nyilvánosság előtt kénytelen eljátszani, hogy ember, de a magányában előbújik a valódi, pókszerű énje.
A koncepció legbetegebb és egyben legzseniálisabb eleme az, ahogy Reilly próbálja elsajátítani az emberi viselkedést. Phil Lord elárulta, hogy a karakter moziba jár, hogy a színészeket tanulmányozza, és az ő gesztusaikat, viselkedésüket próbálja meg utánozni a „valódi” életében. Ez a kép – egy Pókember, aki egy sötét moziban ülve jegyzetel arról, hogyan kell emberként viselkedni – tökéletesen összefoglalja a sorozat ígéretét. A Spider-Noir egy olyan pszichológiai horrort vetít előre, ahol a hősnek a legnagyobb kihívást a saját, elvesztett emberségének a színlelése jelenti. Ez a megközelítés végre komolyan veszi a „pók” szót a Pókember nevében, és felteszi a kérdést: mi történik, ha a totemállat ereje és ösztönei felülírják a befogadó test emberi tudatát?
A Spider-Noir ezzel egy hatalmas, kihasználatlan ziccert lő be. Ahelyett, hogy egy újabb, biztonsági játékot játszó eredettörténetet mesélne el, mer egy már meglévő, de perifériára szorult karaktert a középpontba állítani, és annak a legsötétebb aspektusait feltárni. A kérdés már csak az, hogy a Prime Video és az MGM+ elég bátor lesz-e ahhoz, hogy ezt a sötét, egzisztencialista víziót a maga teljességében megvalósítsa. Ha igen, akkor a Spider-Noir a szuperhős-zsáner egyik legfontosabb és legemlékezetesebb alkotásává válhat, ami megmutatja, hogy a maszk mögött rejtőzhet egy olyan mélység és sötétség, amihez képest a szupergonoszok fenyegetése is eltörpül.
